Ritka élményben volt része azoknak, akik olyan szerencsések voltak, hogy február utolsó hetében a két este valamelyikén részt vehettek ezen a különleges zenei és egyben spirituális eseményen. Az amerikai feketék vallásos indíttatású, de a spirituáléktól erőteljesebb ritmikájú, frazírozásában jazzesebb gospelek autentikus interpretációját élvezhettük – ezúttal a fővárosban. A Swing Jazz Kulturáért Alapítvány jóvoltából ugyanis közel négy évvel ezelőtt egy hasonló felejthetetlen koncert hangzott el a Váci Székesegyházban 2016. június 26-án, mintegy a Bánki Louis Armstrong Jazzfesztivál lezárásaképpen. De az akkori négy énekes helyett most öt fekete hölgy lépett fel, Csik Gusztáv triója pedig teljes létszámban, hiszen az említett alkalommal dob nélkül játszottak.

A koncert kezdetén Kukucska Csilla, az Alapítvány kuratóriumának elnöke fontos információkat is közölt az üdvözlő szavakon túl. Csak dicsérni lehet a hazai gyakorlatban ritka bevezetőt.

Csik Gusztáv zongoraművész triója fantasztikusan kísérte az egész produkciót. A kitűnő Liszt-díjas muzsikust nem kell bemutatni a hazai jazzrajongóknak, de fiatalabb olvasóink számára elmondanám, hogy már a legendás Dáliában is játszott, a Pege kvartettel évekig szerepelt külföldön, aztán Nyugat-Európában csinált karriert, de sokszor hazalátogatott. Ezek során készített felvételeket Tony Scottal a rádióban, fellépett Debrecenben Johnny Griffinnel és duóban Niels-Henning Ørsted Pedersennel. Saját triójának bőgősei Jimmy Woode, majd Reggie Johnson voltak, a dobosok között pedig a jazzikonok sora: Kenny Clarke, Ed Thigpen, Bobby Durham és Alvin Queen. Nem véletlenül kapta meg a Szabó Gábor-életműdíjat a Magyar Jazz Szövetségtől 2015-ben.

Jómagam a 60-as évek elejétől ismerem, még egyetemista koromból, amikor a konzervatóriumot Miskolcon végezte és egy remek gitáros, Szirmai Kálmán zenekarában játszott.

 A nálunk kevésbé ismert német bőgős, Markus Schieferdecker karrierje Albert Mangelsdorffnál indult, Amerikában tanult Ray Brownnál és Ron McClure-nál és számtalan nagy zenészt kísért. A Gretsch dobszerkó mögött helyet foglaló afro-amerikai dobos,  Sangoma Everett, pedig 1979-től él Európában, ebből adódóan nemcsak az olyan idelátogató jazzsztárokat kísérte, mint Benny Golson, Jimmy Smith vagy Dizzy Gillespie, de a Nyugat-Európában letelepedett amerikaiakat is  Mal Waldron-tól és Archie Shepp-től Kirk Lightsey-ig.

Amikor a „hölgykoszorúról” írok, akkor feltétlenül szólnom kell a fantasztikusan színes, egzotikus kosztümökről.  Volt zöld santung, hófehér muszlin, vörös selyem, ünnepélyesen fekete kosztüm, és különböző színekben pompázó ruhadarabokból összeállított „hacuka”.

De álljon itt a fellépő hölgyek neve és pár szóval történő bemutatása is. Mindenekelőtt az egész program mozgatórúgója, Joan Faulkner, Guszti felesége. Őt persze már többször is láthattuk/hallhattuk: a Müpában, a BJC-ben, Bánkon és Vácott is.  Hogy mennyire kiváló jazzénekesnő, azt nemcsak lemezei, de koncertprogramjai is bizonyítják, hiszen az említett négy helyből csak Vácott énekelt gospelt, a másik három színhelyen virtigli jazzt.     

Aztán Joanne Bell, aki operaénekesi képzésben részesült. Szerepelt a Tosca és a Carmen címszerepében is, de mint minden afro-amerikai énekes a gospel-, a blues- és a jazz-ének előadója is, sőt musicalekben is szerepelt. Ő is Európában él.

Deborah Woodson nevezetessége a remek hangján és szuggesztív előadásán kívül (persze mindebből adódott az), hogy Washingtonban az Egyesült Államok elnöke előtt is énekelt.   

Harriet Lewis is áthelyezte székhelyét a jó öreg Európába. Olyan híres pop sztárok háttér vokáljában is énekelt, mint Michael Jackson és Mariah Carey, de még fontosabb (jazz szempontból), hogy a nagy blues-pop énekes Eric Clapton vokál kíséretében is feltűnt.

Alexis Rainbow, Joan Faulkner unokatestvére, aki ugyancsak operaénekesi kvalitásokkal rendelkezik, ezt leginkább két Gershwin számmal bizonyította.

Egyébként korábbi jegyzeteim szerint Vácott hárman voltak azok, akik most a Mátyás-templomban is felléptek: Joan Faulkner, Harriet Lewis és Joanne Bell.

A műsor egy olyan spirituálé egyveleggel indult, amelynek egyes tételeit mindenki ismeri, legfeljebb fogalma sincs arról, hogy ez is a feketék egyházi dallamkincsének része. Ugyanis ki hinné (ha csak nem érti a szövegét), hogy az összes dixieland zenekar által is előszeretettel játszott „Down by the Riverside” vagy a „This Little Light of Mine” is ebbe a kategóriába tartozik. Az egész világon legismertebb ima, ami az amerikai kultúrkörben mind a hívők és ateisták számára egyaránt ismert „The Lord’s Prayer” (azaz a Miatyánk) Joan Faulkner előadásában hangzott el. (Itt csak Guszti diszkrét zongorajátéka volt a kíséret.) Faulkner asszony és később mindegyik szólózó hölgy előrejött a hosszú, gótikus szentélyből a „nép közé”, amit a drótnélküli mikrofonok tettek lehetővé. A voltaképpeni gyakorlat az volt, hogy a teljes „stáb”, azaz az öt énekesnő külön-külön is kapott lehetőséget egy-egy gospel előadására, mintegy bemutatva saját énektudását, előadói kvalitásait. Közben egy-egy olyan szám hangzott el, amiben mindannyian részt vettek. Elhangzott a „Lift Every Voice and Sing”, aztán a „Go Down Moses”, amely ugyancsak közismert spirituálé és már az 50-es években szerepelt Armstrong „Louis and the Good Book” c.  albumán, amelyen kizárólag spirituálékat adott elő a nagy jazzikon. (Kell-e ennél meggyőzőbb bizonyíték arra, hogy milyen mélyen él az amerikai feketék kultúrájában a vallásos meggyőződés és hagyomány?)

Ezt egy olyan rövid „blokk” követte, amelyben egy elsősorban klasszikus zenét művelő neves zongoraművész hölgy, Dianna White Gould kíséretével az operaénekesi karrierrel is kacérkodó Alexis Rainbow adott elő két dalt George Gershwin Porgy és Bess c. operájából. Ezek a közismert „Summertime” és a „My Man’s Gone Now” voltak. Guszti visszakapva hangszerét, a trió kíséretével Duke Ellington szakrális zenei alkotása a „Come Sunday” következett, majd a Vácról is emlékezetes „Yes, Jesus Loves Me”. A „He’s Got the Whole World in his Hands” refrénjét már mindenki énekelte, de Joan több tucat jelenlévő elé is odatartotta a mikrofont. (1957-ben egy mindössze 13 éves angol tinédzser világsikert aratott ezzel az 1927-ben született dallal.) A gospel koronázatlan királynője, Mahalia Jackson egyik nagy sikerű száma a „His Eyes is on the Sparrow” fejezte (volna) be a nagyszerű programot, de még két fergeteges gospel előadására került sor ráadásként, amelyeket természetesen a teljes „kórus” adott elő igazi extatikus átéléssel és elképesztő vehemenciával: a „Sing and Rejoice” és az „Everything Must Change”. Biztos vagyok benne, hogy valóban megérezte a változások szükségességét a hallgatóság, mint arra a záró szám címe is utalt.

A gospel ötös megmutatta nekünk, hogy a fekete amerikai istenkép és vallásosság lényegesen különbözik a különféle európai felekezetek meglehetősen kimért, mérsékelt szertartászenéjétől. Inkább egyféle extatikus happening, mintsem formális ájtatosság. A gospel mindenki számára befogadható zenei világa nem is annyira a vallásos tartalmat, hanem az emberi lét, az életigenlés felemelő érzetét nyújtja a hallgatóknak. Ezt tolmácsolják a biblikus ihletettségű dallamok, amelyek képesek magasabb régiókba emelni a mai világban kiüresedett lelkeket is.  

Karacs Ferencé és az említett alapítvány lelkes munkatársaié az érdem, hogy ez a remek koncert ilyen rangos színhelyen és ilyen profi lebonyolításban valósulhatott meg. Mindenre gondoltak, még a Bánkon is rendszeresített autogramkártyára is, hogy aki megfogadja a „Gyűjtsön emlékeket!” feliratot, ne a belépőjegy hátuljára, vagy a zsebben talált papírcetlikre kelljen hagyatkoznia.  A templom kijáratánál asztal mellett helyet foglaló művészekkel élvezetes volt a beszélgetés, a gratulációk megnyilvánulása, számosan éltünk is a lehetőséggel. (Itt köszönöm meg Szmodits Krisztinának a részletes információkat a művészek pályáját illetően.)

És ha már megszokott szlogenemhez elérkeztem, akkor ebben az esetben még inkább érvényes az, hogy igazán a jelenlevők érthetik meg elragadtatott méltatásomat, mert ez a jó értelemben vett show (a csodás kosztümökkel, a felszabadult előadásmóddal, a gyönyörű, szakrális környezettel) az olvasónak még annyira sem tudja felidézni az egész eseményt, mint egy hangszeres jazzkoncert leírása. Nem hiába biztatom Önöket arra, hogy használják ki a főváros hihetetlen zenei kínálatát. Mert „az élőzene varázsát a jelenlét élményét semmi sem pótolja”!

Fotó: Vahl Ottó és Urbán Tamás